A PISA-ról én még nem írtam

Napok óta írások tömkelege jelenik meg az idei év PISA eredményeiről. Aki kicsit is tájékozott ismeri a Magyarországi helyzetet. Dobálják egymásra a labdát a felek, kormány a tanárokra, azok vissza, szülők mindkettőre. Ezt a rengeteg energiát igazán a gyerekekbe fektethetné mindhárom fél, mert szerintem csapatmunkára lenne szükség. Nagyon idillin hangzik. De ha a finneknek sikerült, nekünk miért nem megy? Mert mi ilyenek vagyunk, átdobjuk a labdát, mert biztos nem mi tehetünk róla. Mintha kicsit még örülnénk is neki, hogy de jó, végre van miről beszélni és bűnbakot keresni. Én mindent megtettem, gondolja mindegyikünk, az a másik hibázhatott csak. Közben a gyerek otthon ücsörög a tv előtt és próbálja kipihenni az iskolai stresszt.

Véleményem szerint otthon a szülő, az iskolában a tanár kell, hogy a gyerekkel foglalkozzon. Mindkettőnek kemény melója van, meg kellene osztani a munkát, hogy egyik se szakadjon bele. Persze egy rossz rendszer nem segít egyikőjüknek sem. Rohadt magasak az elvárások mindenkivel szemben. A tanárokra rájárnak a felügyelők, ellenőrzik a papírmunkát (mintha legalábbis az lenne a legfontosabb) és hogy mennyire követik a tantervet. Közben a gyerek azt látja, hogy a tanár meg akar felelni a rendszernek, mert félti a munkáját. Persze otthon is ez a helyzet. A szülő vagy dolgozik, vagy ideges a munka miatt. Meg kell felelni! A gyerekre most nincs idő, se kedv.  Persze mindezt azért teszi, hogy a családnak jobb legyen. De nem hiszem, hogy ez sikerül. Nem hiszem, hogy a gyereknek jobb lesz ha drága cuccai vannak, de a szülője sehol. Mert neki is meg kell felelni, meg kell írni a PISA tesztet és teljesíteni kell, mert elvárják…

Szerencsére én Szerbiában élek (:nagyon szarkasztikus nevetés:). Nálunk idén nem strapálták magukat tesztelgetéssel, tudták előre, hogy az eredmények idén is lésújtóak lettek volna. És milyen igazuk volt! Most nincs vádaskodás, boldog mindenki…